2012. március 30., péntek

Legtávolabb a haláltól

Fotó: Juha Salminen
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (Magvető, 2012. Fordította: Huotari Olga) [5 hasba rúgás]


Gyerekeket látsz az utca szélén állni. Mereven néznek a semmibe, körülöttük zajlik az élet, de nem fognak semmit belőle. Rongyokba öltözöttek. Arcukon kosz és takonycsík, kezükben ragasztós zacskó.
Egy kamerát látsz, be van kapcsolva. Ha felemeled a tekintetedet, meglátod a szobát is. Ócska berendezés, vetetlen ágy. Az ágyon egy még majdnem gyerek lány. Paróka van a fején, az arcát durván sminkelték ki. Majdnem meztelen, testén mindenhol véraláfutások.
Egy repülő követ látsz. Aztán még sokat. Egy férfit dobálnak, aki ellopott pár paradicsomot a piacon. Napok óta nem evett. 
Egy fehér fiút látsz a fürdőszoba tükrében, a kezében fogkefe. Megmerevedett. A fölszintről lövések zaját hallja. Tudja, hogy milyen az.
Egy bakancsot látsz. Túl közelről, egészen az arcodnál. Tudod, hogy az egy Martens. Szép a varrása. Tudod, hogy vasalva van az orra.

Mikor vagyunk legtávolabb a haláltól? Mikor nem vagyunk rémisztően közel hozzá?

Mikor lép be az életünkbe a halál? Amikor rádöbbenünk, hogy a szeretteink halandók? Vagy amikor rájövünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt olykor kéjesen eljátszunk saját halálunk gondolatával? Amikor gyerekünk születik? Amikor már a kapujában állunk? Szerintem tudat alatt ott van folyamatosan.

Bennünk van a halál félése, tagadása és kívánása is. A magváltó halál tudata. A kegyetlen és váratlan ismerete. Az áldozat öröme. A gyász. Az idegenek halála fölött érzett furcsa, személytelen döbbenet. A tömeges halálok elkeserítő, gyomorforgató tudása. 
Ismerjük az úr adta, az úr elvette fatalista ostobaságát, és a tíz körömmel kapaszkodást az életnek már alig nevezhető szenvedésbe. A halál jó ismerősünk, mégis a lehető legtávolabb akarunk lenni tőle.

A halál: a lelki, testi fájdalom, amit egy másik ember okoz.
A halál: a tehetetlenség.
A halál: a kisebb-nagyobb árulások, amik összeadódva az életet alkotják.

Ez a mosolygós, szőke finn nő megint hasba rúgott. 

2012. március 19., hétfő

A vágy árnyéka

Szaigjó szerzetes - Villányi G. András: Tükröződések (Scolar, 2011) [3 és fél lehulló cseresznyevirág]


Szató Norikijo 1118-ban született, tehetős, de nem igazán befolyásos szamuráj családban. Amikor elérte a felnőtt kort a visszavonult császár testőrségének tagja lett. Majd 23 éves korában a, ha nem is fényűző, de kényelmes, világi pályafutás helyett a szerzetesi életet választotta. Miért tette ezt? Több változat is része a legendáriumnak: rájött, hogy minden látszat; nem tudott beilleszkedni a testőrség (homoszexuális) hierarchiájába; szerelmes lett egy császári ágyasba. Nem lehet biztosan tudni, a lényeg az, hogy felvette a Szaigjó nevet  és vándorlásra adta a fejét.
A vándorszerzetes a kor emblematikus figurája volt. A megvilágosodást kereső ember, aki a szerzetesség mellett gyakran esztéta és művész is. Egy zenitjén túl lévő, pusztuló kor gyermeke, amely meghatározza a benne élők tudatát. Költészetében nagyon erős az elmúlás, a pusztulás érzete. 
Sok más városi entellektüel választott ezt az utat, sokan csatlakoztak a buddhizmus olyan ezoterikus iskoláihoz, amelyek a vallás és művészet egységét, harmonizálását hirdették. Azt tanították, hogy szent és profán szétválasztása nem lehetséges, sőt a megvilágosodás éppen a földi szenvedélyekben és az azokról való lemondásban érhető el.
Szaigjó hosszú élete (1190-ben halt meg) során hatalmas távolságokat járt be, és hatalmas életművet hagyott maga után. Szankasú című válogatáskötetében 1500 vakát gyűjtött össze. Hatása felbecsülhetetlen a vaka-költészetre. Új tapasztalataival kitágította annak addig többnyire városi/udvari kereteit és fogalomnyelvét. 
Már életében kultikus alaknak számított. Halála után a róla keringő történetekből összeállt egy kitalált és valós elemeket egyaránt tartalmazó legenda (Szaigjó monogatari), amely buddhista szentként ábrázolja őt. 
Költészetének alapérzése a folyékonyság. A vándorlás, a sodródás, a múlás. Cáfolja egy szilárd és megfogható „én” valószínűségét. Az emberi állapot „betegsége”: a hit a dolgok fontosságában. Ez hozza magával a ragaszkodást és a vágyat, ezek pedig a taszítást és a gyűlöletet. Le kell küzdeni a vágyak földhözragadt világát. Szaigjó nem áltat azzal, hogy ez könnyű lenne, a kísértések erősek, az „én” hatalma csak keserves harccal törhető meg, de a feloldódás és a szemlélődés útján elérhetjük a közömbösség ideális állapotát.
Nálam ezek a nagyon japán, nagyon buddhista, nagyon zen dolgok többnyire nem működnek jól, de láthatjátok, erősen próbálkozok, és ez tulajdonképpen tetszett is. 
És szép a könyv, mint tárgy.

2012. március 12., hétfő

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]


„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 
kapitalizmussal. 
Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.
Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 
A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 
Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.
Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 
A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.
Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.
Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 
És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

2012. március 2., péntek

Hercule Poirot naplóiból V.


1928. február 13. London 
Ez a pár nap éppen elég volt a téli Londonból. Borzalmas. Hála Istennek holnap indulok vissza Nizzába.

1928. február 14. a vonaton 
Ma este egy érdekes hölgy volt a társam az étkezőkocsiban. Miss Kartherine Grey St. Mary Meadből. Csinos, harminc körüli nő, gyönyörű szürke szemmel. Hastings egészen biztosan beleszeretne. Bűnügyi regényekről beszélgettünk. Okos nőnek tűnt. 
A Filet de sole á la Jeanette egészen kiváló volt.

1928. február 15. Nizza 
Ez már szinte misztikus, hogy én még nyaralás alatt is bűnügybe botlok! Megöltek egy nőt a vonaton. Az arca össze van roncsolva, de minden bizonnyal Mrs. Ruth Kettering az. Természetesen fölajánlottam a segítségemet a helyi rendőrségnek. Rablógyilkosságra gyanakodnak, de én nem hiszem, hogy az volt, akkor miért törték volna össze az arcát? És hová tűnt a szobalány? 
Kiderült, hogy Miss Grey hosszan beszélgetett az áldozattal, ezért ismét találkoztunk.

1928. február 16. Nizza 
Megérkezett az áldozat apja, Rufus Van Aldin. Igazi amerikai, és igazi milliomos. Úgy fest a lányának viszonya volt egy bizonyos Comte de la Roche-al. Comte. Hát persze! Ismerjük az ilyen Comte-okat. M. Van Aldin szerint eltűntek a lánya rubinjai. 
Ebben lehet, hogy bűnös de la Roche, de nem hinném, hogy gyilkolt. Óvatos szélhámos ő. A másik, akinek indítéka lehetett a férj, Derek Kettering. Egy bohém, sőt lump. Nem vagyok oda az ilyen emberekért. 
Megkerült a szobalány. Állítólag úrnője utasította, hogy maradjon Párizsban, és látott a vonaton egy ismeretlen férfit Ruth Kettering fülkéjében. Nahát. 
George kérés nélkül kitisztította a barna utcai öltönyömet. Elégedett vagyok ezzel az emberrel. Ráadásul annyira angol, és annyira inas, hogy az kimondottan szórakoztató.

1928. február 20. Nizza 
Ma teniszmérkőzésen voltunk. Igazi csemege volt! Henri Cochet játszott René Lacoste ellen. Az 1926-os párizsi döntő visszavágója! Ismét Cochet nyert, méghozzá könnyedén 6:4, 6:3, 6:3-ra. Hiába, ő a jobb, de úgy hallom M. Lacoste viszont ügyes üzletember. 
De nem csak szórakoztam, bár ezt vetették a szememre. Természetesen mindenki jelen volt, aki számít, és aki érdekelt ebben az ügyben. A nézőtéren feltűnt nekem az ismert ékszerszakértő M. Papopopuolos, és ő nem szokott csak úgy véletlenül megjelenni valahol. Meg fogom látogatni. Tartozik nekem egy szívességgel. 
Mlle. Mireille, Derek Kettering szeretője tovább keveri a, öööö, szálakat.

1928. február. 21. Monte-Carlo 
Az obligát kaszinólátogatás. Nem szeretem, túl sok a véletlen az én ízlésemnek. 
Aggódom Miss Grey miatt. Nyilvánvaló, hogy M. Kettering és M. Knighton is kivetette rá a hálóját. Remélem, helyesen dönt, majd! M. Papo (nem fogom még egyszer leírni az egész lehetetlen görög nevét) használható tippet adott. Utána kell járni ennek a Márkinak. Azt hiszem, M. Ketteringet, és de la Roche-t kihúzhatom a listáról. Túl nyilvánvaló az indítékuk, és ennyire nem ostobák.

1928. február 25. London 
Hasznos beszélgetés „színházi tanácsadómmal” Mr. Aaronssal. Szóval Kitty Kidd… Ezek a művésznevek! Egészen borzalmasak. 
Teljesen új elméletet kell felállítanom! Szóval Kitty Kidd és a Márki! Nagyon rafinált, de nem elég egy Hercule Poirot ellen. Holnap visszatérünk Nizzába a Kék Vonattal, Van Arden társasában. Úgy kell intéznem, hogy minden érdekelt velünk tartson, és akkor a vonaton mondhatom be a szanzadut!

1928. március 20. St. Mary Mead 
Látogatóban Miss Greynél. Egészen kivirult. Kicsit szentimentális ez, de nagyon boldoggá tesz a boldogsága. Remélem, meghív az esküvőjére! (Hát persze, hogy meg, a világ egyik leghíresebb emberét ne hívná meg!)


Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat (1928) (Európa, 2011. Fordította: Békés András)
[Poirot győz 4 szettben]