2011. október 24., hétfő

Fa, folyó

Michel Onfray: Az utazás elmélete (Orpheus, 2011. Fordította: Romhányi Török Gábor)
[3 és fél hónap magányos utazás, és bocs hogy nincs rendes ismertetés, ez egy filozófiai esszé az utazásról, de belőlem most ezt hozta ki]


Fa, folyó

Úton lenni.
Feszült csodálkozásban élni,
és elhagyni útközben
a régen cipelt terheket.
Mindenhol utak kezdődnek,
és mind végtelennek tűnik.
Úgy olvasom a térképet,
mintha regény lenne.

Magam mennék,
örökös vitában magammal.
Legurulnék a 66-os úton,
megkerülném a Horn-fokot,
végigjárnám az El Caminot,
és átrobognék egy kontinenst
a Transzszibériai vasúton.

Tudom, tudom…
Végül is jól van így: fa vagyok.
De néha folyó lennék.

2011. október 17., hétfő

Mi a magyar most?

Mi a magyar most? (szerkesztette Sándor Iván. Kalligram, 2011)
[5 szar év, legalább]


Hosszú lesz, bocs.

Ez a tanulmánygyűjtemény egyfajta válasz ezekre a könyvekre ill. ezek továbbgondolása:
Mi a magyar most? (1937. szerkesztők: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, József Attila) Mi a magyar? (1939. szerkesztő: Szekfű Gyula) és Mi a magyar? (2005. szerkesztők: Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály)

Gyáni Gábor írása (Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában) a kultúra homogenizációjáról szól. Először a nemzetállamok kialakulásának folyamatában, amikor a társadalmi mobilitás erősödése az egységesülés felé hatott (és ezzel együtt járt a nemzeti integráció sürgető igénye – a nacionalizmus, mint új önmeghatározás), majd a globalizálódó világ kapcsán, amikor már a nemzeti kultúrák fölötti kultúra felé tartunk. (Ami jobbára popkultúra, bár ez sem teljesen igaz, mert tuti, hogy több magyar olvasott pl. García Márquezt, mint pl. Cserna-Szabót – és mindkét oldalon lehetne cserélgetni a neveket.) Gyáni felteszi a kérdést, van-e még értelme ma egy ilyen kérdésnek, hogy mi a magyar? Inkább módosítani kéne a hamleti felvetést: Integrálódni, or not? 

Bauer Tamás írása (Magyarok, romokon) a demokratikus értékek, és azok lebontása iránti társadalmi közömbösségről szól. Ennek a közömbösségnek okait vizsgálja közgazdászként. Több felmérésre hivatkozva megállapítja, hogy értékválasztásainkban, mentalitásunkban inkább távolodunk Európa centrumától, semmint hogy közelednénk hozzá. 
Bauer elemezése abból indul ki, hogy a szocialista rendszerben gyakorlattá vált a rendszeren kívüli jövedelemszerzés, amit praktikus okokból az állam is elfogadott, viszont ezzel hozzájárult az állammal szembeni normaszegés elfogadottságához. Sikk volt átverni az államot – és még ma is az. 

2011. október 14., péntek

Csak úgy megyünk

Andrzej Stasiuk (fotó: Adam Golec)
Andrzej Stasiuk: Taksim (Magvető, 2011. Fordította Körner Gábor)
[5 kilométer hosszú sor a határnál]


Nagy várakozással vágtam bele ebbe a regénybe, mert Stasiuk előző „útazós” könyve – az Úton Babadagba – szép lassan a kedvenceim közé emelkedett.
Ebben a regényben sincsenek nagy távolságok, se térben, se időben. 300-400 kilométerek, 30-40 évek maximum. A két utazó, a szökevény és a seftes nem mennek egyszerre sokat, mégis megjárják az úgynevezett Közép-Európát, Kelet-Európát és a Balkánt. Sokszor egy országon belül is. 
Mit látnak? Igazából semmi szépet vagy vidámat.
Rossz kocsmákat és turkálókat. Unalmat és kilátástalanságot. Seftelőket és hasznosítható maradékokat. Kiürülő falvakat és lepusztuló lakótelepeket. Bezárt gyárakat, mérgezett folyókat, ócska piásokat, hatalmaskodó egyenruhásokat. Munkanélkülieket és határfrászt. Templomi öregasszonyokat és vásározó cigányokat. Szegénységet és bóvlit. Kátyús utakat, kínaiakat, KGST piacokat. Fojtogató téli kéményfüstöt és elvadult gyerekbandákat. Ukrán embercsempészeket és orosz maffiózókat. Örökös romlást, pusztulást, bomlást, egyszer használatos tárgyakból épülő szeméthegyeket. Guberálókat és uzsorásokat.
Nem valami szívderítő felsorolás. A regény szereplői mégis szeretik a saját kis balkánjukat, és elvágyódásuk csak rutin. Stasiuk pedig valami elképesztő bravúrral befogadhatóvá és szerethetővé teszi ezt a szürke nyomort.
Jó könyv. Még az olyan, a Babadaghoz képest populáris engedményeket is elnézem neki, mint a cselekmény léte, sőt egy szerelmi szál.

2011. október 12., szerda

Éljen soká!

Erdős Virág: A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)
[5 csillag és még egy tisztelgő vesezet]


Önök kérték

Legyen mindig kék az ég,
ne fázzanak meg a nénikék,
s ne haljanak meg túl korán!
Éljen soká mező, s madár!

Ne legyen sohase gondja,
hogy nincs egy felvevő rongya,
s ne legyen magányos reggel!
Éljen soká folyó, s tenger!

Ne legyen kérdés a vacsora,
tudja mindig, hogy mit hova,
s legyen elég foga, ha rág!
Éljen soká Erdő, s Virág!

2011. október 5., szerda

Üvegcserepek

(cop. Chris Felver)
Arthur Miller: Üvegcserepek (Scolar, 2011. Fordította: Ungvári Tamás)
[5 véresen komoly ok, hogy őszinte légy]


Brooklyn, 1938.
Odaát, a messzi Németországban tombol a Kristallnacht, ami sajnos nem karácsony előtti éjszakai nyitva tartás, mint a neve sugallná. Kirakatokat zúznak be. Fiatal és erős szőke fiúk öreg zsidókat kényszerítenek, hogy fogkeféjükkel súrolják a járdát, gyereket vernek össze. Egy közösség élete törik darabokra éppen.
Itt Brooklyban csak egyéni életek törnek. Mondjuk azok mindig és mindenhol.
Itt éppen Philipp és Sylvia Gellburgé.
Sylvia Gellburgot rettenetesen megviselik a németországi események. Egy nap összeesik, és nem bír lábra állni, pedig látszólag semmi baja nincsen. Persze a mélyben sokkal személyesebb problémák vannak. Egy tönkrement házasság konkrétan. Sylvia egy otthon ülésre kárhoztatott okos, érdeklődő, tevékeny nő, aki a házassága előtt sikeres volt a munkájában. Most meg nincs mása, csak egy nagyképű és impotens férje.

2011. október 3., hétfő

Ez kriminális

„Egy belga fiatalember megunja, hogy csupán egy jelentéktelen vidéki lap tudósítója, és vonatra száll, hogy meghódítsa a világot. 1922. december 11-én hajnalban olcsó esőkabátjában, kopott cipőjében, két kis bőröndjével és feleségével a karján megérkezik a Gare du Nord-ra. Eltökélt szándéka, hogy az írásból fog megélni.”

Hölgyeim és Uraim: Georges Simenon

Öt évvel később már sikeres és anyagilag is elismert szerző. Tizennyolc különböző álnéven publikál bűnügyi, szerelmes, erotikus, humoros novellákat és regényeket. Jól él. Divatos helyeken vacsorázik, és a legjobb szabóságokból öltözködik. 

Tíz év elteltével megjelennek a Maigret-sorozat első kötetei, amiket újabb tíz év elteltével még mindig ír. Detektívje hírnevet és gazdagságot hoz neki, de küzd vele. Szinte féltékeny a népszerű felügyelőre, úgy érzi a figura túlnőtt rajta, megakadályozza abban, hogy nem a krimi műfajában írt munkái bekerüljenek a „magas irodalomba”. Bármit is ír, könyvei rendre a krimik között kötnek ki a könyvesboltokban. A 19. kötetben nyugdíjba küldi a főfelügyelőt, de az olvasók visszakövetelik. 

Negyven évvel Párizsba érkezése után dúsgazdag emberként települ vissza Európába az Egyesült Államokból. Svájci kastélyában fogadja tisztelőit és barátait Jungot, Fellinit, Jean Renoirt, Chaplint és Henry Millert. Azért nem minden tökéletes: a magánélete meglehetősen romos. Első felesége elhagyja, a második megbolondul, a lánya öngyilkos lesz.

Ötven év után úgy dönt, elég volt az írásból. Az 1972-ben megjelenő Maigret et monsieur Charles című regényben egy busszal halálra gázoltatja az akkor 85 éves felügyelőt.