2011. április 30., szombat

A prikolics utolsó élete

Hamvai Kornél (cop. Simarafoto)
Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete (Ab Ovo, 2001)
[5 vicsorgó prikolics]

Hogy kicsoda, micsoda az a prikolics? Hát ez egyszerű kérem, mert a prikolics az a Keserű patikus. Valami farkasember féle, aki nem átallja beleütni mások pinájába dolgába azt a ronda pofáját.
De lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez kérem, mert a prikolics lépten-nyomon feltűnik akkor is, amikor a Keserű patikust már a földbe tették régen. Úgy tűnik a prikolicsság öröklődik ám, valami generációkon áthúzódó átok lehet az.
A prikolics egy erdélyi kis faluban él, ahol mindenki tengeti az elrendelt életét, és az olyan pillanatok után áhítozik, mint a táncosasszony megjelenése. Az oktalan boldogság varázslatos, felszabadító pillanatai után, amikor hirtelen értelmet nyer minden, ami máskor csak beletörődést vált ki.
A falu rejtélyektől terhes életét végigkövethetjük a 19. század végétől egészen addig, amíg már senki sem marad benne, csak az emlékek, és ezzel párhuzamosan a 20. század végi Budapesten is kalandozunk, ahová betette karmos lábát a prikolics, és csúnyán belekavar egy szerelmi három-, nem, négy-, nem, ötszögbe.
Kezdetben laza novellafüzérnek tűnik, amit olvasunk, de az elágazások egy idő után összeérnek, egyre szorosabbra fonódódnak a természetfeletti elemeket sem nélkülöző történések, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy bozótban állunk. Egy csodálatos szövegbozótban. Az ördög műve ez!
Csak azt nem tudjuk még mindig, hogy mi a franc az a prikolics. De megmondom én, hogy szerintem mi. A prikolics a világban kódorgó kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság éhes farkasa. A prikolics az oktalan félelem, a magány, a szomorúság, a gonosz.
Hogy ez lenne a prikolics utolsó élete? Ugyan kérem! 
Aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú

2011. április 28., csütörtök

Szentek hárfája

Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető, 2010)
[4 békéscsabai templom]


Három történet, ami gyökereket ereszt a múltba és kacsokat a jövőbe, és ezek a gyökerek és kacsok összefonódnak, és átszövik és körbefonják a várost.
Az első rész remek, nagyon jól kitalált figurák, izgalmas felütés, egy gyilkosság, ami végigvonul az egész történeten, de nem ez a lényeg, krimiként nem is működne a szöveg.
A lényeg egy város (Békéscsaba) születése, amit keményfejű szlovák lutheránusok hoznak létre a semmiből. Majd a kisvárosi elit semmi máshoz nem hasonlítható nagyratörő, mégis kicsinyes élete – jó érzékkel ragadva ki belőle jellegzetes figurákat és pillanatokat a ’10-es, ’20-as évek „úri világából”. Elszegényedett nemeseket, meggazdagodott parasztokat, kevés valódi polgárt, és mindenféle kitudjahonnani odakerült és ott ragadt jövevényt. Jó tömény első negyven oldalt kapunk. Uralhatatlan vágyakkal, a civilizáció ruhájába éppen csak beöltöztetett ösztönökkel. Helyi legendákkal, a regényidőhöz, térhez, szereplőkhöz remekül illő nyelvhasználattal – ami egyébként az egész regény során precízen változik majd. Tetszik a kicsit körülményes stílusa is. Értékelem a mögötte lévő rengeteg kutatást, a sok összehordott információt, ami nekem, beházasodott jövevénynek, külön is izgalmas.
A második, harmadik rész továbbviszi a gyilkossági szálat, és megmutatja az ötvenes évek vidéki szocialista városának hangulatát. Az új urakat, és a régi világ egykori prominenseit, akik kövek alatt lapulva próbálnak átvészelni, vagy nagy ívben hazardíroznak az új világra (is).  
Továbbra is jó, de időnként kezdek elégedetlenkedni. Ladik hosszadalmas bemutatása, és a művészettörténeti fejtegetések megtörik az elbeszélés lendületét. Ami eddig az előnye volt, a szöszölő részletezés, az itt a hátrányára fordul. Az arányok valahogy felborulnak, az okoskodások, fölösleges információk kerülnek előtérbe, nem mindig tudom, hogy most regényt olvasok-e, vagy egyetemi előadáson ülök. 
A végére (1989) azonban sikerül újra felpörgetni a regényt. A talán Szilasira hajazó új szereplő tovább folytatja a hatvan éve tartó, meg-megakadó nyomozást a rejtélyes gyilkossági ügyben, ami még mindig foglalkoztat néhány embert. És közben olyan dolgokon töpreng, amiken sokat töprengtem én is. Azon, hogy nem lehet tudni, mi lakik a másik emberben. A cselekedeteink mögötti szándékok alig felderíthetőek, és nem lehet őket egy logikai láncra felfűzni, nem következnek egymásból. Életünkkel egy fiatalom elképzelt érzést próbálunk meg fikcióból narratívává változtatni – több-kevesebb sikerrel.
Első regénynek több mint bíztató. Jó cselekményvezetés, szociografikus alaposságú háttérrajz, kidolgozott karakterek. 

2011. április 21., csütörtök

Egy undorító szőnyeg

Daša Drndić: Leica formátum (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Radics Viktória)
[4 és fél letörölhetetlen szégyenfolt]

Olyan ez a regény, mint egy nagy, nehéz, öreg, sötét és ronda szőnyeg, az évtizedeken át belerakódott porral és gyanús eredetű, megszáradt foltokkal. Egy visszataszító darab. Gusztustalan a mintája is. Ha jobban megnézed, vannak benne szép motívumok is, de a legtöbb undorító. Vérbaj, emberkísérletek, háborúk. 
Ezek vonulnak végig a könyvön, motivikus összefüggéseket teremtve a szétszórt részek között, amik Drndić szerint csak „selejtek”. Ezeket a selejteket – selejt írásokat és „selejt” embereket - fűzi össze egy regénnyé, több különálló cselekményszálat szőve össze lazán, vezérszálként a felejtést, az emlékezetkiesést, a „fugát” használva. Danilo Kiš után ez lehetne a Felejtés enciklopédiája. Egy gonosz mese a széthulló, felfoghatatlan és kegyetlen világról. 
Néhány szálat elég hosszan vezet. A saját családja sorsát, egy a tízes években kivándorlásra készülő szifiliszes orvosét, és a folyton a múltjában élő városét, Rijekáét. Néhány szálat épp csak megmutat, befűz, hogy aztán pár oldal után szétbomolva eltüntesse. 
A sok borzalom ellenére szép ez a regény. Drndić szépen ír. Ahol az kell, ott durva, ahol az, ott finom. 
Az embernek semmi kedve letelepedni erre a szőnyegre és elnézegetni a mintáját, de időnként szembe kell nézni vele.

2011. április 19., kedd

Skandináv Don Quijoték

Arnaldur Indriðason: Hideg nyomon (Animus, 2011. Fordította: Torma Péter)
[5 jégbe fagyott nap]

Amikor Karin Fossum regényt olvasok, akkor Sejer a kedvenc felügyelőm, ha Nesbøt, akkor Hole, ha meg Indriðasont, akkor Erlendur, nem is vitás. Pillanatok alatt tudok azonosulni ezekkel az emberekkel, sőt, mivel már jó néhány történetük a hátam mögött van, már akkor bent ülök az irodájukban, a magánytól terhes lakásukban, a leharcolt autójukban, amikor még épp csak kezembe veszem az új történetet.
Ezek a már-már aszkétikusan férfias, de ezzel együtt érzelmes és vívódó figurák nekem nagyon szimpatikusak. Nem csak a bűnnel birkóznak, hanem saját démonaikkal is, és tisztában vannak azzal, hogy egyik küzdelemben sem nyerhetnek. A háborút el fogják veszíteni, legfeljebb csatákat nyerhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolni, még ha néha értelmetlennek és fölöslegesnek is tűnik.

2011. április 14., csütörtök

Szófosás

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény (Helikon, 2005)
[2 év szigorított]

[Ez az olvasás egy többhónapos kimerítő küzdelem volt. Nem igazán tudnék róla „rendes” értékelést írni, ezért úgy döntöttem, hogy szinte változtatás nélkül idemásolom, amit menet közben jegyzeteltem.]

[kb. 30 oldal után] Az eleje töredezett, sőt összevissza. Egy dokumentumfilm forgatásán vagyunk. Róla készül. Ugrálunk ide-oda ’57 és a 90-es évek között – emlékeken, de inkább csak foszlányokon.

[kb. 100 oldal után] Egy megkeseredett ember hibbant szófosása, nem regény. Értem én, hogy az ’56-osoknak sokk lehetett a szocik visszatérése, ’94-ben, ráadásul Hornnal, de azért gondolkozzunk már egy kicsit! Nem hiszem, hogy az előtte vagy után levő kormányokkal jobban jártak volna. Ki nem hozta nyilvánosságra rögtön 1990-ben az ügynöklistákat? Ki szüntette be a Kenedi-bizottság munkáját? Na! A politika mocskos játék, és nem csak a vörösök játsszák mocskosan.
Egyébként is az agyamra megy, úgy beszél mindenféle emberekről, mintha mindenki ismerné őket. Állítólag kulcsregény, de milyen zár való hozzá? Nekem nincs olyanom.
Előkerülnek a foszlányok a többi évtizedből is. Erdélyi származás. A háború, amikor meghal az anyja, K.G. még gyerek, összeomlik a világa. Duna-kör.
Leginkább az tűnik központi problémának, hogy létezik-e a múlt. Elmondható-e, jelent-e bármit is a jelenben. Az egyik válasz szerint nem elmondható. A másik szerint nincs is múlt, az idő folyamatosan visszahajlik önmagába. A múlt megtagadásával és letagadásával elveszik-e a múlt? Egy része biztosan. És ami felidézhető, az a valóság-e? Mi és mennyi minden más rakódik rá?

[kb. 200 oldal után] Egyszerre szereplője és elbeszélője a regénynek. Hol regény-szerű, hol inkább memoár. De nem mindentudó, sőt emlékeiben olykor elégé bizonytalan, vagy szándékosan bizonytalanul idézi fel azokat. Időnként önmagától is idegenkedik, ezért is kell a Kádár-kori alteregó – Campen. Belenyugvás, fásultság, apolitikusság – és utólag ezekért szégyenkezik.
Karátson Endre a nagybátyja. Az ő memoárjait olvastam! Nahát!

[kb. 300 oldal után] Rettenetesen szószátyár! Pl. több oldalon át meséli, hogy hol szokott mézet venni. De ki a faszt érdekel ez?? Most meg arról ír, hogy hol tartózkodott az asztrálteste, amikor a fizikai itt meg ott volt. Bah!
Ezt a könyvet tulajdonképpen magának írta, és írta át kétszer-háromszor, ami nem is lenne baj, csak mit keres itt. [Mármint a 303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt…]

[kb. 400 oldal után] Az ’56-os nemzedéknek, a Rákosi-korszakban felnövőknek biztos, hogy hatalmas csalódás volt a ’89-ben felvillanó remény, „kegyelmi pillanat”, elvesztése. Ennyiben szerintem a később születettek, a Kádár-korban felnövők előnyben vannak velük szemben – eleve cinikusan viszonyulnak a politikához.
Egy intelligens és némileg zavarodott ember hatalmas küzdelme a felidézéssel, valamiféle rendszer, bizonyosság megtalálásával.

[Itt félbeszakadnak az olvasó feljegyzései, de biztos forrásból tudom, hogy túlélte az olvasást, sőt azóta már újra képes volt könyvet venni a kezébe.
Két csillag, mert értékelem a belefektetett munkát.]

2011. április 11., hétfő

Idesereglik, ami tovatűnt

Idesereglik, ami tovatűnt: József Attila összes fényképe (PIM, 2005)
[5 elkapott pillanat]


Kedves Attila, 

- azt hiszem most, hogy már vagy huszonöt éve olvasom és szeretem a verseidet, szólíthatlak így - jó volt végiglapozni ezt az albumot. Jó volt téged látni, ahogy mosolyogsz, elkapott pillanatokban, ahogy bohóckodva pózolsz a fényképezőgépnek, vagy épp költőt játszva révedsz a távolba, de közben nagyon is tudatában vagy, hogy fényképeznek. 
Hetvenhét kép, a manapság készülő fényképmennyiség mellett elképesztően kevésnek tűnik harminckét év alatt, de ennyi maradt, és jó, hogy ennyi maradt.

Nagyobb képekért és képaláírásokért kattintsatok a vetítésre! Köszönöm.

2011. április 8., péntek

A jó öreg kauzalitás

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála (Európa, 2011. fordította Kutasy Mercédesz)
[5 véletlen áldozat]

Úgy indul, mint egy Chandler regény, csak itt a magánnyomozó irodája helyett egy író dolgozószobájában járunk. Ő a narrátor, ő meséli el Luciana jelenbeli és tíz évvel ezelőtti történetét. Akkor kezdődött az az eseménysor, ami tönkretette Luciana életét. Itt egy kicsit brazil argentin szappanoperára kezd emlékeztetni a könyv, ahogy felidézik a múlt eseményeit, az ősokot, ami Luciana családtagjainak sorozatos elhalálozásához vezet. Luciana meggyőződése, hogy a halálesetek mögött a sikeres író Kloster áll, akit tíz évvel ezelőtt megsértett. Lucianának sikerül belerángatni az ügybe narrátorunkat, aki persze egy kicsit féltékeny a sikeres Klosterre, aki viszont nem volt mindig ekkora sztár, tíz évvel korábban éppen a titokzatosságával őrjítette meg az írótársait. Szép lassan megismerjük Luciana verzióját arról, hogyan kezdett ki vele Kloster, hogyan lett ebből zaklatási per, és azóta hogyan tette el szeretteit láb alól a gonosz könyveiről ismert író, mindannyiszor balesetnek álcázva az estet.
Narrátorunk kezdetben nem hisz neki, és mindent a véletlen számlájára ír, de aztán gyökeret ver a fejében a gondolat, hogy talán mégsem teljesen logikátlan Luciana gondolatmenete. Őrült beszéd, de van benne rendszer. Sőt, ami a logikát és a mögöttes szándékokat, az ok-okozati összefüggéseket illeti legalább olyan logikus Kloster számlájára írni a halottakat, mint a véletlenére. A bosszú logikájára alapozva. És ha már itt tartunk, az sem kizárható, hogy Luciana áll a halálesetek mögött. Az őrültség, a bűntudat logikája szerint ez is lehetséges. Van tehát három „elkövetőnk”: Luciana, Kloster, és a véletlen. Persze, hogy az utóbbi a legvalószínűbb, de a kauzalitásra törekvő emberi agy nehezen fogadja ezt el.
A szappanopera második részében a narrátor felkeresi Klostert és megismeri az ő verzióját is. Vannak olyan pontok, ahol megegyezik Luciana elbeszélésével, de van, ahol nem. A zaklatást elismeri, de félreértett jelzésekkel magyarázza, sőt akár egy előre kigondolt tervvel. Kloster váratlanul beavatja a másik írót a magánéletébe. A zaklatási ügy miatt elhagyta a felesége, és a nő gondatlansága miatt meghalt imádott kislánya. Mindezért Lucianát okolja, aki feljelentésével megtörte a feleségével fennálló status quo-t. Kloster ugyanolyan megszállottja ennek az esetnek, mint Luciana a sajátjának. Az összes véletlen eseményt mögöttes szándékokkal magyarázzák. De hát mennyit foghatunk föl embertársaink mögöttes szándékaiból? És igen, Kloster felveti, mi van, ha Luciana intézte el a családtagjait. Ugyanolyan logikusan meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ő volt.
Na és szerintem itt kellett volna abbahagyni.
Mert ezután Martinez behúz egy misztikus szálat a történetbe a Klostert megszálló „démonról”, aki azt a regényt „diktálja” neki, amiben az események csaknem úgy történnek, mint ahogy Luciana elbeszélte azokat. Csak a „valóságban” még rafináltabban, mintegy a regény javított verziójaként. Ezzel a húzással viszont Martinez kiveszi Lucianát a gyanúsíthatóak köréből. Egyszerűen nem tudhatott arról, hol tart Kloster a regénnyel. Marad tehát Kloster, vagy a véletlen.
Egy darabig töprengtem, hogy levonjak-e csillagot azért, mert én nem így fejeztem volna be a történetet, de végül is nem tettem, mert Martinez megoldása is logikus. Én mindenesetre meghagytam volna a három lehetőséget, és úgy fejeztem volna be, hogy Luciana B. lassú haláláért egyaránt okolható legyen a véletlen, Kloster, vagy saját maga.

(Elolvasva, amit írtam, úgy tűnik, mintha itt egy szappanoperába oltott krimiről lenne szó, pedig dehogy. Jó, az is, de annál lényegesen több. Martinez, arról elmélkedik, amiről már az Oxfordi sorozatban is, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a véletlent, vagy mindenhol kényszeresen ok-okozati összefüggéseket keresünk. És amikor meginog a jó öreg kauzalitásba vetett bizalmunk, kénytelenek vagyunk-e azt pótolni valami nem racionális hittel.)

2011. április 6., szerda

Expander

Dragomán György, Háy János, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina: Expander (Alexandra, 2010)
[5 rugó]


A gyerekkor nagy bánatait, szorongásait és örömeit később nem lehet felülmúlni, intenzívebben megélni, és mindig van bennük valami misztikus (Dragomán).  De valahogy rosszul van kitalálva ez az élet dolog. Amikor az ember még gyerek, felnőtt akar lenni, és amikor az lesz, rájön, hogy ha ez nem is mindig szar, de nem is az a játszótér, amit ő elképzelt magának. (Háy) Mert a felnőttséghez is hozzátartozik a megfélemlítés (Parti Nagy) és a megszégyenülés / megszégyenítés (Tóth), mint a gyerekkorhoz, annak verhetetlen előnyei nélkül – nyári szünet, hogy mást ne mondjak. .
Ez a négy szerző bebizonyítja, hogy a jó tárca nem halt meg Kosztolányival, Szép Ernővel, Hunyadi Sándorral, hanem igenis él, és köszöni szépen jól érzi magát ezekben a kezekben, amik keménytáblára méltó irodalmi értéket teremtenek belőle. 

2011. április 4., hétfő

Silentium!

Wolf Haas: Silentium! (Scolar, 2011. fordította: Bán Zoltán András)
[5 mozartkugli]

Megírtam már erről az emberről – meg a fordítóról – a laudációmat.
Most csak annyit, hogy továbbra is egy baromállat, és ebben a részben a szokottnál több vér folyik, és úgy látszik, a Wolfi a fejébe vette azt is, hogy az olvasóit elviszi egy osztrák társasutazásra, mert volt már alpesi üdülőhely, stájer turistaparadicsom meg Bécs. És most Salzburg van, ahol az ünnepi játékok, a mozartkugli meg a műemlékvédelem a kulcsszó, és ahol a főn miatt (meg mert túl sok Thomas Bernhardot olvasnak) elég gyakran ugrálnak le az emberek a Mönchbergről.

2011. április 1., péntek

Brezsnyev csókja

Olga Szlavnyikova: A halhatatlan (Noran, 2008. fordította: Goretity József)
[4 Lenin-rend]

Na ez a könyv most inkább a stílusával érdemelte ki a 4 Lenin-rendet és nem a cselekményével.
Annak egyik szála, a szélütés után mozdíthatatlan nyomorékká váló veterán családjában zajló állóháború érdekes, de a másik, a veterán lányának politikai kanosszajárása viszont nekem teljesen érdektelen volt. De a stílus! Úgy hömpölyög, mint a hatalmas orosz folyók, és mozdíthatatlannak látszó köveket görget magával.
A szereplőábrázolások is kitűnőek. Az idős veteránról nem sokat tudunk meg, de nem is számít igazán, az ő szerepe csak annyi, hogy a körülöttük darabjaira hulló világban egybetartsa a családját, de ezzel együtt ki is szívja az életerejüket. A család két nőtagja, a férjénél huszonöt évvel fiatalabb, de már idősödő Nyina, és lánya Marina mindent megtesznek, hogy életben tartsák az öreg férfit. Van ebben némi szeretet, némi hajlam az önfeláldozásra, némi hála, kicsit több szánalom, és sokkal több számítás. A családi büdzsé ugyanis eléggé függ a veteránnyugdíjtól. Hogy a szinte öntudatlanul fekvő férfit megvédjék a külvilág változásaitól, a lakásban fenntartják a Szovjetuniót – mint a Good bye Lenin-ben az NDK –de nekem végig olyan érzésem volt, hogy az öreg felderítő tisztában van mindennel. Ha egyszer valaki felderítő volt a Vörös Hadseregben, azt nem lehet csak úgy átdobni a palánkon. Lehet, hogy a pár utalással mesterien felvázolt veje az informátora, egy lecsúszott egzisztencia, két fél diplomával és jól fejlett alkoholizmussal. Az öreg veterán nem is forszírozná már ezt az élet dolgot, de minthogy béna, nem sok mindent tud tenni ellene.
Közben a két nő lassan megteremt egy látszatvilágot a számára. Előemésztenek minden hozzá eljutó információt, de minthogy a Szovjetunióból egyre kevesebb marad, a beteghez is egyre kevesebb hír jut el, és ezzel együtt a két nőnek is elfogynak az otthoni szavai, hallgatássá merevülnek. A lakás és a külvilág, a belső és külső idő teljesen elválik egymástól. Valahogy végig azt éreztem, hogy nekik, és főleg Marinának, van nagyobb szükségük erre a színjátékra, az idő konzerválására. A múlt időre, ami a falra akasztott Brezsnyev portréban sűrűsödik meg, mint a bebőrzött szilvalekvár.

Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.