2010. június 22., kedd

Lakótelepi mítoszok

Békés Pál Lakótelepi mítoszok (Szépirodalmi, 1984)

Egy lakótelep (mikro)kozmosz, egy teljes világ. Világmagyarázattal. Van itt minden, ami kell egy rendes mitológiához. Elérhetetlen és érthetetlen isten (egy nagy, zölden világító Z betű) csodalények (repülő szerelő, és csukott ajtókon átkelő láthatatlan ember) rémalakok, mint a Furúr (aki nekem Bán János a Falfúróból). Van labirintus, ami egy lakótelepen nem meglepő, van alvilág, ahová az egykori lakók leköltöznek. (Gyerekkoromban sokáig nem mertem egyedül lemenni a lakótelepi pincénkbe.)
És persze van szürkeség, unalom, kilátástalanság, és van küzdés és bízva bízás, de ez korántsem szociográfia, inkább fantasztikum.
Már ebben a korai novelláskötetben is megvan az a gondosan kimért és megtervezett történetmondás, ami olyan nagyszerűvé teszi majd a Bélyeggyűjteményt és a Csikágót.

2010. június 9., szerda

Turulpörkölt

Krzysztof Varga: Turulpörkölt (Európa, 2010) fordította: Hermann Péter

Szóval itt ez a Krzysztof fiú, akinek az apja magyar, de ő Lengyelországban él, és csak időnként jönnek látogatóba Magyarországra. Aztán 2004-ben meghal az apja, és a veszteség, meg valahogy az egész félmagyarságának feldolgozása miatt ideutazik. Jár-kel, aztán rájön, hogy kéne írni erről egy könyvet. A lengyeleknek. Mert nekik csak sztereotípiáik vannak a magyarokról. Nos Krzysztofnak is szinte csak azok vannak, csak másmilyenek.
Az ő magyarjai múltba révedő, melankolikus, depresszióra hajlamos népek, akik turulmadaras alsógatyát hordanak, és a kocsijuk fara ki sem látszik a felragasztott nagymagyarországos matricák alól. Már-már olyan paranoiás megszállottsággal keresi ezt a Magyarországot mindenben, mintha nem is lengyel lenne, hanem szlovák.
Persze ez nem történelemkönyv, nem is tudományos igényű esszé, csak Varga benyomásainak gyűjteménye, személyes hangú és olykor személyeskedő, de nem bántó írás. Reflexió az apaföldről, ami elég egysíkúra sikerült. Szinte csak a komplexusos, nacionalista Magyarországot látja. De ebben mi is ludasak vagyunk (illetve azok, akik ezt a képet sugallják az országról), mert ez a Magyarország igenis létezik.
Sematikus és összedobált Magyarország-képet nyújt tehát a mi Krzysztofunk, ennek ellenére én elég jól elvoltam vele. Helyenként egészen érdekes volt ez a játék a nemzetkarakterológia  nem létező, de szórakoztató és tanulságos tudományával. Persze lehet hogy csak azért, mert egy idegenszívű libsi vagyok.

2010. június 7., hétfő

Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady

Dallos Jenő rajza
Schreiber László: Sírhacc Béla, Vanicsák bácsi és Búvady (Cartaphilus, 2002)

„Vanicsák Miklós 1912-ben született Budapesten. A Műegyetemen végzett 1936-ban. 1944-ben fogságba esett Ukrajnában, miután a menekülő németek puskatussal verték le a kezét a teherautó platójáról. 1950-ben tért haza. 1953-tól a Műegyetemen tanított, Félvezetők című tanulmánya miatt 1955-ben elbocsátották. 1957-ben két év börtönre ítélték, 1962-ben disszidált, és végül Chilében telepedett le. 1990-ben települt haza.
Sírhacc Béla 1954-ben született Budapesten. Volt figuráns, zsákhordó, könyvraktáros, kosárlabdázó, honvéd, joghallgató, reklámszövegíró és bolgárkertész. Jelenleg a Tarkabarka ÁFÉSZ anyaggazdálkodási osztályán dolgozik.
Búvady János 1963-ban született Budapesten. Iskoláit és szerelmei többnyire félbehagyta. Tizenkétéves korában türelmetlenül akart egy nőt. Magyar szövegekkel bajmolódik: olvas, ír.”
Róluk szólnak Schreiber László egypercesei. Három férfi, kis és nagy örömei és nyomorai. Jóságai és gonoszságai. Lépcsőházi filozofálásai, egy hét elteltével bevillanó frappáns válaszai.
Ajánlom mindenkinek, aki szerint a férfilélek egyszerű, mint egy faék.
Búvady (és Vanicsák bácsi, meg Sírhacc Béla is) én vagyok!
Tréfa

Sírhacc Bélába néha belebújik az ördög. Mint tegnap is.
Sírhacc a zsúfolt buszon fölmutatott egy ropogós tízezrest, és póztalanul azt kérdezte: – Kié ez?
Tíz kapaszkodón belül nyolc jelentkező akadt. Sírhacc higgadtan szemrevételezte őket, aztán visszatette zsebébe a bankót. – Csak tréfáltam – mondta szomorúan.
Lapzártakor az orvosok még küzdöttek Sírhacc Béla életért.

Úristen

Sírhacc Béla nem szokott pajtáskodó hangot megütni az Úristennel. Szemben.
A köztük lévő viszony, hogy össze voltak tegeződve, néha mégis megzavarta.
Akkor is éppen:
– Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt – mondta Sírhacc az Úristennek, a könnyeivel küszködve. (A sajátjaival persze, nem az Úristen könnyeivel. Bár ezt nem tudhatni pontosan.)
Sírhacc tehát ezt mondta az Úristennek.
Pedig fájt.
Ami azt illet, fáj ma is.

Titokban

Sírhacc Béla már gyerekkorában szeretett magyar lenni. Úgynevezett kismagyar. Szeretett iskolás magyar is lenni, kamasz magyar is, ifjú magyar is. Úgyszólván a körülményektől függetlenül.
Tulajdonképpen mindig is így gondolt magára: Sírhacc, a magyar.
Azt azonban soha nem gondolta, hogy erről beszélni kell. Fecsegni, pofázni, szónokolni. Ezért el is határozta, hogy a szájmagyarok, a szómagyarok, a vérmagyarok, a szélsőmagyarok, a díszmagyarok és a konjunktúramagyarok között csöndesen, titkos magyarként éldegél tovább.

2010. június 1., kedd

A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz

Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására - és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.
"Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném - mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt."

Akadt benne Tücsök és bogár.